6u532b

Hülye mint az állat, de komolyan, mégis mit vártunk egy Minecraft filmtől? A kockavilág elég érdekesen lett megoldva, néhol egész pofás a blokkokból felépülő látvány, máskor meg a hányinger kerülget a kocka-pandáktól. A sztori nem sok vizet zavar, kilométerekről látni a nagy fordulatokat. Adott a 80-as évek ex-videójátékos bajnoka (Jason Momoa), a két árván maradt tesó, meg Steve, a régóta a kockavilágban élő, tapasztalt építőmester (Jack Black).

Van egy aktuális gonosz disznó (szó szerint), egy megmentésre szoruló világ meg egy rakat felesleges dalbetét. Komolyan ezek már a cringe szintet verték alulról. Viszont szó se róla, a Minecraft építős mechanikái remekül lettek bemutatva, akárcsak az ikonikus karakterek, az Enderman, a Creeper és a többiek mintha a játékból elevenedtek volna meg. Az akciórészekről inkább nem beszélek, azok totál felejthetőek voltak. De legalább itt van nekünk Jason Momoa és Jack Black, akiknek a párosa szabályosan elvitte a hátán az egész filmet.

Van az úgy, hogy két lélek egymásnak lett teremtve, viszont sem az idő, sem a tér nem alkalmas arra, hogy egymásra találjanak. Aztán persze a sors újra összehozza őket. Nora és Hae-sung gyerekkorukban a legjobb barátok voltak, de a kislány elköltözése szétválasztotta őket egymástól.
8 évvel később ismét online újra egymásra találnak, a köztük mélyülő online kapocs viszont hirtelen megszakad.

Ugrunk ismét 12 évet az időben. A lány sikeres írónő New Yorkban, komoly párkapcsolatban él, a fiú viszont csak sodródik Szöulban. Az interneten keresztül újra felkeresik egymást, ugyanott veszik fel a fonalat, ahol korábban. Hae-sung New York-i látogatása azonban mindkettejükben nem várt érzelmi lavinát indít el, és rákényszeríti őket, hogy végre szembenézzenek a valódi érzéseikkel.

Sok tekintetben ez a film a 5 Centimeters per Second anime élőszereplős párja, ugyanúgy a szereplők közé áll az idő, a távolság és a feledés. Érdekes volt látni, hogy hiába jött ugyanabból a kultúrális közegből Nora és Hae Sung, az évek és a távolság mindkettejükön nyomott hagytak.

Míg Nora szinte teljesen maga maga mögött hagyta a korai kultúrát, a nyelvet se nagyon használja, addig a fiú megmaradt ugyanannak a tradicionális ázsiai srácnak, akitől elbúcsúzott a lány 20 éve. Valamilyen szinten a hátrahagyott múltjára emlékezteti Nora-t, miközben Hae Sung továbbra is azt a 12 éves kislányt keresi a lányba, akibe szerelmes volt anno. A film szerencsére marad a realitások talaján, sőt még poénkodnak is azon a szereplők, hogy Nora elhagyja a régi barátjáért a férjét. Apropó férj, Arthur Zaturansky karaktere szintén érdekesre sikeredett.

Nem az a megszokott toxikus, "gonosz" karakter, akit megszokhattunk más filmekben. Próbálja támogatni a feleségét, miközben benne van a kétség és egy csipetnyi féltékenység Hae Sung irányába. Az egyik legjobb jelenet, amikor elmennek közösen vacsorázni, Nora és Hae Sung pedig az anyanyelvükön beszélget, amit persze a férj nem ért. A párbeszédekre is ki akartam térni, amik teljesen természetesnek és valósnak hatnak. A látvány pedig egészen zseniális, teljesen hétköznapi pillanatok vannak elkapva, közben meg ámul az ember, hogy így is lehet romantikus filmet készíteni.

Komolyan nem értem, hogy miért van ez a film ennyire alulértékelve, hiszen egy szívbemarkolóan szép rajzfilm egy fontos üzenettel.

A sztori szerint Ted, a 12 éves kisfiú egy különös, mesterséges városban él, Ankelfalván, ahol minden műanyagból van, minden természetes dolgot kiirtottak már.

A fiú fülig beleszeret a szomszéd lányba, akinek legnagyobb álma, hogy egyszer még láthasson egy valódi fát. Ted mivel bármit megtenne a lány boldogságáért, útra kel, hogy megkeresse a Valahászt.

Ő egy búskomor, folyton morgolódó kisöreg, aki egy rozoga viskóban él, a városon kívül a semmi közepén. Először nem örül a fiatal fiú látogatásán, de aztán idővel megbékél vele, sőt, még a Loraxról szóló történetét is elmeséli neki…

A sztori két szálon fut, Ted része mellett a Valahász visszaemlékezéseit is megkapjuk. Ez a két részre osztott cselekmény egy kissé megtöri a film ritmusát, viszont szerintem jól el lett találva az arány. Zenés betétek is vannak, amik kifejezetten jól sikerültek.

Egy fontos üzenettel bombáz minket a film, a környezetvédelem, a fák védelme, a fenntartható fejlődés, az ember és a természet kapcsola egyaránt felmerül benne. Egy nagy adag társadalomkritika is megbújik a háttérben, avagy a kapitalizmus jóvoltából olyan felesleges dolgokat halmozunk fel, amikre amúgy nincs is szükségünk.

A palackozott levegő elsőre röhejes lehet, viszont az egyik legerősebb metafora itt. A klímaváltozás hatásaira is felhívja a figyelmet a film. Hacsak mi, egyenként nem teszünk valamit nap mint nap, akkor semmi sem fog megváltozni. Minden változás mikró szinten, az egyén szintjén kezdődik. Hacsak..

Én vagyok a savanyú filmkritikus, de én továbbra sem értem, hogy ez a film hogyan nyerhetett Oscar díjat. Mint szituációs komédia hellyel közzel megállná a helyét, mondjuk jól esett volna a lelkemnek, ha a szereplők a film nagy részében nem ordibálnának egymással artikulálatlanul. Az egész egy kifordított tündérmese, Anora, a fiatal brooklyni szexmunkás megismerkedik egy oligarcha elkényeztetett kölykével, akit annak rendje és módja szerint az ujja köré csavar. A Las Vegas-i lagzi után persze nyakon vágja őket a valóság, a szülők korántsem örülnek a frigynek.

Őszinte leszek, nekem az eleje egy kicsit nehezen indult be, konkrétan 1 órán át nézzük, ahogy buliznak és dugnak a szereplők. Az orosz verőlegények inkább komikusak, mint ijesztőek. Emlékezetes mellékszereplőkre sajnos nem futotta. Kivéve Igor, aki a lélekállatom lett. Imádtam minden egyes megmozdulását a csávónak. Ezentúl muszáj lesz Yuriy Borisov-ra is figyelnem. Külön kiemelném még Mikey Madison-t, aki megérdemelten kapott szobrot. A kezdeti, számító "jégkirálynő" karakteréről hamar lehullik a zománc, a végén pedig jön a pofára esés. Ennyit az Amerikai Álomról. Maguktól a szexjelenetektől sem voltam elájulva, bőven láttunk már ennél bevállalósabbakat is a filmvásznon.

Az animációk mára néhol egy kissé röhejesek. Viszont hangulatában egészen elképesztő, a bioterror réme teljes valójában elevenedik meg.

A gore részekről nem is beszélve, amik elképesztő részletességgel lettek leanimálva. Az olyan apróságok, mint az FPS nézet pedig erre rátesznek egy lapáttal.

Watched on Sunday April 20, 2025.

Amikor a Silent Hill és a Végső Állomás közös fúzióba lép. Főhősünk Sasakibara Kouichi, aki egy új iskolába kerül. Az első naptól kezdve valami ijesztőt érzékel az új osztályának légkörében, amiről egyikük sem szeretne beszélni. Mint kiderül, a harmadik osztályt évtizedek óta egy halálos átok tizedeli, amihez a titokzatos, félszemű lánynak, Misaki Mei-nek is van köze. A közös nyomozás közben aztán kiderül, hogy itt egészen más titkok lappanganak a felszín alatt.

Az anime ügyesen hint el nyomokat az átok kapcsán, aztán a végére pofon vág egy egészen meglepő fordulattal. A halálos átok természete, miszerint aki csak beszél róla, az rövid időn belül a túlvilágon végzi, kifejezetten kreatív ötleteket szül. A gore elemekről nem is beszélve, változatos módokon hullanak a szereplők. Elszabaduló lift, végzetes esernyő, itt bármilyen tárgy elhozhatja a véget. Animációs fronton is komoly munkát végeztek a készítők, minden apró részletre figyeltek.

A halálok nem is lehetnének gyomorforgatóbbak. A karakterek teljesen logikusan viselkednek, mindenkinek megvan a maga motivációja. A hangok pedig szó szerint a frászt hozzák az emberre. Elhagyatott korházban visszhangzó léptek, nyikorgó ajtók, hirtelen kinyíló lift, mind mind fokozzák a nyomasztó hangulatot. Szó szerint rátelepedik az emberre ez a fullasztó atmoszféra.

Van egy központi "baba" motívum, ami végig kíséri a sorozatot, sajnos ez nem lett bővebben kifejtve. Plusz hozzá kell tenni, hogy hajlamos a cselekmény néhol leülni, a végére pedig 2 részben varrnak el minden szállt. Az OVA viszont mindenképpen ajánlott hozzá, úgy lesz teljes a kép. Meg kapunk egy másik nézőpontot.

A jelenlegi egy kaptafára épülő isekai-áradatból úgy emelkedik ki a Frieren, mint egy, az örökkévalóságot megörökítő monolit. Pedig látszólag nem túl bonyolult a sztori. Az elf mágus, Frieren egykoron egy hősökből álló csapat tagjaként legyőzte a Démonkirályt, és a tízéves küldetés végén helyreállították a világ harmóniáját. Ez lehetne egy sima anime sztorija, viszont a mi utazásunk pont itt kezdődik.

Ötven évvel a kaland után Frieren visszatér a fővárosba, hogy búcsúképpen megnézze a meteorrajt társaival, akik közben menthetetlenül megöregedtek. Nem hiába, nem lehet mindenki egy több ezer éves, autista elf mágus. A hős, Himmel temetése után elfünk elfogadja egykori pap társa, Heiter kérését, hogy tanítsa és gondozza Fernt, egy árvát, akit örökbe fogadott.

A küldetésük eljutni északra, a lelkek nyughelyére, hogy újra láthassa Himmelt, kifejezze érzéseit és elbúcsúzzon tőle. Idővel Stark, az egykori csapattag, Eisen tanítványai is csatlakozik a duóhoz. Az anime klasszikus RPG-s küldetésekkel van tele, helyi falusiakat mentenek meg, kincseket gyűjtenek be, sárkányokat, démonokat gyaknak le hőseink.

A látvány elsőrangú, az animáció példaértékű, még ha a fantasy világ nem is nyújt annyi lehetőséget a kreativitásra. A harcokról nem is beszélve, amik kenterbe vágnak rengeteg isekai animét. Végre nem az történik, hogy azért nyer XY, mert kibaszott OP. Megvan a világ, a mágia logikája az animében.

Viszont nekem nem a látvány, hanem a központi mondanivaló miatt lett számomra 10/10-es az anime. Az utazás közben Frieren rengeteget tanul az emberi természetről, hogy miért is értékeljük annyira a rövidke életünk aprónak tűnő pillanatait. Fura, de egy közel hallhatatlan entitás meséjén keresztül tanul a néző az elmúlásról, az emberi élet törékenységéről, múlandóságáról.

A halál, az elkerülhetetlen vég ábrázolása lehetne elképesztően szomorú, vagy depresszív, ehelyett az anime egy teljesen fogyasztható formában tálalja elénk. Avagy az életnek nevezett hosszú utazás során sokkal mélyebb nyomot hagyunk az útitársainkban, mint azt ahogyan hinnénk. Talán a búcsú sem végleges, még ha a viszontlátás néha kínos is lehet. Remélem, hogy még látjuk egymást, fehér hajú elf lány!

Kicsit olyan, mintha a Star Wars, a Die Hard és a Ponyvaregény világait olvasztották volna egybe. A koszos - poros sci-fi milliő a mai napig álleejtős, a látvány kortalan. A sztorit nem tudom komolyan venni, átlag akciófilm szintjén mozog. De ez nem is gond.

Maguk a párbeszédek zseniálisan lettek megírva, konkrétan idézhetsz bármelyik mondatból. Bruce Willis lubickol az ex-kommandós taxis szerepében, mondjuk elég testhezálló lett ez neki. Viszont a hab a tortán Gary Oldman, aki parádés alakítást nyújtott a főgenya szerepében.

Álmodnak-e a szexrobotok elektronikus bárányokkal??

A Társ nagyban hajaz az Ex Machina című sci-fi-re, de akármelyik Black Mirror évadba is beleférne. A technológia veszélyei mellett az emberi gyarlóság ismét terítékre kerül. Meglepő módon nem finomodkodik a film, gore részekkel bőven el lett látva.

Igazából a nagy fordulat kilométerekről látszik, plusz akad itt pár logikai bukfenc. Asimov törvényei esetleg? Ettől függetlenül egy rakat érdekes ötlettel állt elő a robotlány. Jack Quaid, mint ügyeletes genya kifejezetten meglepő döntés volt a számomra, viszont működik a karaktere.

Az igazi kincs viszont Sophie Thatcher, aki parádés alakítást hoz, mint a hűséges társ. A karakteréről már nem is beszélve. Sikerült elérnie, hogy megint egy robotnak szurkoljak a filmben. Nesze neked SkyNet meg világuralmi tervek...

Kicsit olyan, mint az Amerika kapitány: Tél katonája, a nyomozós téma ezúttal is visszaköszön. Kifejezetten érdekes volt látni, hogy a nagy Csettintés milyen hatással is volt a társadalomra.

Avagy a Bosszúállók árnyékában hogyan élték túl a háttérben meghúzódó hősök. Steve Rogers elvesztését mindenki másképp viseli, Sólyom nem is akarja átvenni a Kapi szerepét. Aztán egy rejtélyes lázadó csoport miatt mégis bele kell vetnie magát a sűrűjébe.

Igencsak aktuális témákat feszeget a sorozat, a Thanos féle felezés után visszatérők nehezen tudnak visszailleszkedni a társadalomba. Van itt egy adag idegengyűlölet, menekültválság, ami a jelen korunkat is meghatározza.

Örültem neki hogy ezúttal a mellékszereplők kerültek a reflektorfénybe. Anthony Mackie láthatóan nem tudja átvenni Chris Evans szerepét, ettől függetlenül továbbra is egy szerethető karaktert hoz. Az ő szála is igencsak aktuális témákat, a feketék társadalmi szerepét feszegeti.

Sebastian Stan, mint Bucky Barnes továbbra is telitalálat. Talán ő lett az új személyes kedvencem. A PTSD-ben, múltbeli traumákkal küzdő anti-hős, akit kísértenek a Tél katonájaként elkövetett bűnei. Sajnos vele nem is tudott mit kezdeni a film.

Vannak itt visszatérő karakterek, Zemo báró minden képernyőn töltött ideje aranyat ér. Kár hogy csak rövid időre tűnik fel. Sharon Carter felbukkanásának szintén tudtam örülni. Az új kapitány, John Walker szintén egy érdekes figura lett, aki a rá nehezedő nyomás alatt szépen lassan megrogy. Egy igencsak látványos jelenet keretében.

A zászlóbontók vezére viszont abszolút kapufa, még ha a céljai érthetőek is, annyira tudtam komolyan venni, mint egy mérges csivavát. Pedig ez a szuperkatona vonal még érdekes is lehetett volna. Úgy összességében elégedett vagyok a sorozattal, habár elég lassan indul be és sok benne az üresjárat.

Bong Joon Ho az Élősködők után ezúttal is a rendszert kijátszó, ügyeskedő szélhámosok világába kalauzol el minket. Csak ezúttal az egészet nyakon önti egyfajta populista rendszerkritikával. A sztori szerint a bolygóközi expedíciókra Eldobhatókat visznek, akik az életveszélyes feladatokat csinálják. Ha a testük elpusztul, újat "nyomtatnak", feltöltik a régi emlékeiket, az új klón pedig folytatja az előző melóját.

Egyszer aztán a halottnak hitt Eldobható (Robert Pattinson) helyett elkészítik az új klónt, a régi pedig visszatér a bázisra. A többi már történelem. Kezdjük azzal, ami tetszett a filmben. Remekül érzékeltették Pattinson karakterével, hogy ő csak egy eldobható próbababa, aki bármilyen hülye tesztre, feladatra feláldozható. Természetesen a lehető leggroteszkebb módon leheli ki szerencsétlen a lelkét. A többieket persze ez cseppet sem zavarja, lévén ő egy "idegen". Nem is ember.

Van itt kérem szépen némi reflektálás a xenofóbiára, miközben a nyugati kultúrfölény és a fehér ember fennsőbbrendűsége is terítékre kerül. Mark Ruffalo, mint a populista szektavezér a maníros, hiú megnyilvánulásaival telitalálat volt. Konkrétan egy Donald Trump-ot hozott a vászonra. A szürreális, groteszk részekkel azért néhol túlzásba estek, a film tempója is megbicsaklik néhol, van azért bőven üresjárat.

Érdekes kérdéseket feszeget a film a klónozásról, hogy vajon ugyanaz-e az ember marad minden egyes újralkotás után? Vagy pedig törvényszerűen szépen lassan annyira megváltozik az ember, hogy rá sem ismer önmagára? Kár, hogy ezekre a kérdésekre nem tért ki mélyebben a film.

Akárcsak a karaktereire, akik egytől egyig önző seggfejek. Jó talán, nem mindegyik, de a nagy részük az. Így azért elég nehéz azonosulni velük. Talán a 17-ik újranézés után sikerül majd minden apró titkát fellelnem a filmnek.

Eddig még nem is hallottam erről a manhwa-adaptációról, végső soron egy kifejezetten érdekes művel állunk szemben. A középkori Koreára emlékeztető kitalált világban járunk, ahol a film főhőse, Munszu, a régi rend utolsó mohikánjaként járja a videket.

Dupla pisztolyával és az árnyak seregével karöltve három az önkényurak, az igazságtalanság és a zsarnokság ellen. Idővel mellé szegődik Csunhjang, akinek a barátja szintén árnybíró szeretett volna lenni, viszont a sivatagi goblinok ezt másképp gondolták.

A fura páros egy idilli szigetre látogat, ahol persze semmi sem az, aminek látszik. Hogy őszinte legyek, a látvány sokkolt. Konkrétan sok mai animét kenterbe vág az aprólékos animációja a filmnek. A harcok úgyszintén, piszok látványosak.

A sztori kapcsán maradt bennem hiányérzet, kicsit azt éreztem hogy a film csak egy kis kóstoló az Árnybíró világából. A gonosz személye és a nagy csavar pedig kilométerekről látszik. Sebaj, itt az idő elolvasni a manhwa kötetet.

A maga módján egy kifejezetten szórakoztató gyerekfilm vicces egysorosokkal, ötletes vágásokkal és remek animációval. A sztori nem túl mély, egy baleset következtében a rendőrt és a kutyáját összehegesztik, így születik meg Frankenstein szörnye, Szimat, a kutya ember.

Az eb legfőbb feladata elkapni a gonosz macskát, Petey-t. Most már tudom, hogy minden macska természetéből adódóan gonosz. A cicák és kutyák harcát a kis cicaklón, kicsi Petey felbukkanása zavarja meg. Persze végül a szeretet ereje győz, és még a legnagyobb ellenségeket is összehozza.

A humor teljesen rendben volt, folyamatosan röpködnek a szóviccek. Lehet hogy velem van a gond, de én tudtam ezeken nevetni. Itt lenne az ideje felnőni. A sztori nem tartogat nagy meglepetést, de azért végig leköti a lurkók figyelmét. Nem egy Csizmás kandúr, de legalább nem is okoz lelki traumákat.

Jó, hát akkor itt fogunk élni..

Klasszikus dokumentumfilm, ami lépésről lépésre mutatja be, hogyan is lett Magyarország egy családi, zártkörű részvénytársaság tulajdona. Néha kicsit szájbarágós, viszont tökéletes korlenyomata az elmúlt 15 évnek.

Az egészben az a legszomorúbb, hogy ez a jelenlegi magyar valóság. A Tiborcz, Ráhel féle "megoldjuk okosba" emberek megint elloptak valamit tőlünk. A befizetett adónkon kívül. Mégpedig a jövőnket.

37 éves ez a klasszikus, de a mai napig nem veszített a fényéből. A sztori nem éppen fényes jövőt vázol elénk. A Harmadik Világháború kitörése és a Tokiót romba döntő hatalmas robbanás óta évek teltek el, Neo Tokiót gengszterek, terroristák, vallási fanatikusok és motoros bandák uralják. A város dekadenciában, hedonizmusban, vérben és mocsokban fürdik.

Az egyik ilyen motoros banda, a Kapszulák vezetője a 16 éves Kaneda is. Csapatának legfiatalabb tagja Tetsuo, akit a többiek állandóan ugratnak. A fiú emiatt folyton bizonyítani akarja a bátorságát, egy ilyen alkalommal fegyveresek fogságába kerül, akik egy laborba szállítják, ahol vizsgálatnak vetik alá. Tetsuo ennek hatására teljesen kifordul magából: agresszív lesz, fájdalmai és szörnyű látomásai vannak.

Miután ráébred a benne szunnyadó pusztító erőre, véres ámokfutásba kezd, majd elindul megkeresni a címszereplő Akirát, aki egyfajta földöntúli entitásként funkcionál. Az Anime nem véletlenül emelkedett az évek alatt kultstáuszba. A látvány a mai napig lehengerlő, a koszban fetrengő Neo Tokió utcái, a futurisztikus motorok és a féktelen erőszak, pusztítás képei beleégnek az ember retinájába.

Az Akira egy rémisztő "cyberpunk" látomást mutat be a jövőről, egy olyan társadalmat vizionál, ami pusztulásra ítéltetett. A haldokló, belülről rothadó világ elkerülhetetlenül magában hordozza valami újnak az ígéretét. Így születik újjá az Univerzum. Emellett az Akira az Erő, a Pusztítás és a Hatalom krónikája.

Tökéletes iskolapéldája annak, amikor egy alávetett, szolgasorba taszított réteg olyan erő birtokába jut, ami meghaladja a képességeit. Így születnek hát meg a szupergonoszok. A végére aztán egy kicsit túlzásokba is esik az anime, de ettől még nem lehet tagadni a tényt, hogy ez egy korszakos mestermű.

Felfogható egyfajta végletekig kiforgatott Piroska és a farkas tanmesének. A sztori szerint a második világégés után a kormány létrehoz egy különleges rendőri erőt, a Capital Police-t, illetve azon belül egy speciális elitegységet, a Kerberos Panzer Copst. Ők egyfajta exoskeleton páncélba búj farkasok, akik a kormányellenes terroristák, a Szekta ellen vívnak élet-halál harcot Tokió csatornáiban.

Persze a Farkasbrigád a magasabb körök szemét is szúrja, megpróbálják egyesek aláásni az elit csapat tekintélyét. Egyesek szerint létezik a Kerberoson belül egy Wolf Brigade nevű elit kommandó, akik a csapat feloszlatása ellen harcolnak. Főhősünk Fuse Kazuki, a Kerberos tagja, aki az egyik bevetés során képtelen végezni a csatornában egy bombahordozó "Piroskával".

Hősünk ezután mély letargiába zuhan, bűntudata a lány sírjáig űzi őt, ahol is megismerkedik az elhunyt nővérével, Amemiya Keijel. A film egyik központi motívuma, a a Piroska és a farkas mesekönyv is fontos szerepet kap idővel, ami Kazuki és Kei kapcsolatát is szimbolizálja.

A romantikus szál kicsit megtévesztő, hiszen egy percig sem ringat minket hamis tévképzetekbe a film, ez egy kőkemény hidegháborús, politikai thriller. A hatalom megszerzéséért vívott küzdelemben nincsenek erkölcsi gátak, aggályok, a céljai érdekében mindenki átgázol a másik oldal emberein szemrebbenés nélkül. A társadalom és a kormány viszonya, az elnyomó rendszerek könyörtelen logikája, a kisemberek marionett-bábuként való rángatása egyaránt szóba kerül.

A farkas, mint a túlélésért küzdő vadállat és a falkának alárendelt tag szintén egy visszatérő motívum. A mesének megfelelően itt is emberi álruhát ölt, hogy ne ismerhessék fel, kicselezi a neki csapdát állító vadászt, hogy végül ő maga cserkéssze be az üldözőket. A Jin-Roh is innen jön, mint emberfarkas. Komoly dilemmákkal néz szembe, a falkája védelmében alá kell vetnie magát, még ha titkon elvágyódna is egy jobb élet reményében. Az egyén boldogsága vagy a csapathoz való tartozás megnyugtató érzése bizonyul erősebbnek?

A képi világ kellően komor, a végletekig realista, az urbánus közeggel remekül szolgálja ki a film központi drámáját. Mint egy csendes falkatag, aki megbújik a háttérben, de ha kell, kitör, mint egy vérszomjas fenevad. A korabeli ruhák, a járművek, a haditechnika mind remekül zol, nem csak úgy lássék-tessék módján vannak bedobálva. A zene tökéletesen dolgozik alá az anime feszült-szomorkás hangulatának, megbújik a háttérben, hogy a vége főcímre elrabolja a szívünket. Nem vitás, ez a film felnőtteknek szól, egy kiváló ellenpélda arra, amikor valaki az animék kapcsán gyerekmesékkel példálózik.

Lehetett volna ebből egy Free Guy, vagy egy Ready Player One-szintű alkotás, ehelyett be kell érnünk pár helldiver gyalogossal meg egy Kratos-al.

Azért a Playstation ennél többet is fel tud mutatni, ez így nagyon kevés volt nekem. De legalább látványra tetszetős volt.

Az eredeti MOBA-játékot nem toltam, viszont ez a rész a játék ismerete nélkül is élvezhető. Egyszerre van jelen a távol keleti, tradicionális kultúra és a modern sci-fi dizájn. Ami különösen tetszett, hogy komoly filozófiai kérdéseket feszeget.

Maga a GO-meccs is piszok látványos, közben meg az AI és az ifjú főhős a szabad akarat és az emberi lét kérdéseit boncolgatja. Avagy nem kerülheted el a sorsod, hiszen te is csak egy kő vagy a táblán. Itt az ideje elfogadni a múltat és beteljesíteni a sorsodat!

Kicsit olyan, mint amikor nagyapád egyik régi sztoriját hallgatnád magnóról, aki már nem él. Szomorú hogy a Concord megbukott, mert ez a rövid rész is bizonyítja, hogy volt ebben bőven szufla.

A Galaxis őrzői filmeket megidéző űrwestern hangulat nagyon ott van, a sztori kellően csavaros, szerencsére nem veszi véresen komolyan magát. Az űrkalózok beintenek a gonosz megacégnek. Ingyenes, szabad űrutazást mindenkinek!!

Basszus ez elképesztően rövid volt. Igazából tök érdekes lenne ez a "minden egyes halál egy kaland vége és egy új kezdete" dolog, ha tíz percnél több időt kapott volna ez a rész.

Nyomokban a 2014-es Csillagok között-re hasonlít, de fellelhető benne némi elborult Mass Effect hatás is. Sajnos maga a játék még nem jelent meg, de ez a hard sci-fi dizájn elképesztően jól néz ki.

Az idő múlása kifejezetten érdekesen volt bemutatva, gyanítom, hogy a játékban is meg kell majd válogatni, hogy melyik bolygóra utazik el az ember. Valakinek az életében csak pár nap, valakinek pedig évekbe telik a nagy kaland.

A tavalyi évben sajnos egy rakat kiváló filmre nem jutott időm, szóval úgy döntöttem, hogy itt az idő pótolni őket. A Sonic 3. még december végén debütált a mozikban, a kék süni remek választásnak tűnt az újévre. Az évek alatt a süni számos barátra és ellenlábasra tett szert, részről részre emelték a tétet a készítők.

Nálam mindig is a jobban sikerült videojátékos adaptációk közé tartozott a széria, szóval kifejezetten vártam a harmadik rész érkezését. Főleg úgy, hogy végre valahára berobbant az anti-Sonic karakter, Shadow, akit nem más szólaltat meg, mint Keanu Reeves.

Az meg már csak hab volt a tortán, hogy Dr. Robotnyik szerepében Jim Carrey is visszatért. Méghozzá dupla dózisban. Ezek után minden adott volt, hogy egy korrekt családi vígjátékot kapjon az ember. Szerencsére az összképbe végül csak pár bosszantó dolog zavart bele.

A harmadik rész elsősorban a Sonic Adventure 2. és a Shadow the Hedgehog videojátékokból inspirálódott, a középpontba pedig Shadow karaktere került. A különféle szupererőkkel és teleportáló képességgel megáldott Shadow egy idegen bolygóról érkezett, az amerikaiak persze szokás szerint kezelésbe vették.

A titkos programon pedig nem más dolgozott, mint Dr. Robotnik nagypapája, Gerald. A laborban történt kirándulás alatt Shadow közeli kapcsolatba került Gerald másik unokájával, Mariával (Alyla Browne), aki egy sajnálatos balesetben az életét vesztette.

A fekete süni persze John Wick módján szeretne bosszút állni a világon, viszont mielőtt kiengedhetné a haragját, ötven évre jégre teszik. Egy rejtélyes segítőnek hála végül kiolvasztják, mint Han Solo-t, és nekilát revansot venni mindenkin, akit felelősnek tart a barátja elvesztésért.

Sonic, Knuckles és Tails triója is kerül a képbe, miután az emberi akaraterő csődöt mond. Természetesen nincsen egyszerű dolguk a bosszú tüskéivel teletüzdelt árny ellen, szóval kénytelenek Dr. Robotnik és rég elveszettnek hitt nagypapája segítségét kérniük. A bolygómegmentő akció közben persze hamar rájönnek, hogy van, aki sosem változik.

Alapvetően a Sonic 3 nem találja fel a spanyolviaszt, a fókuszba Shadow karaktere került és az őt ért tragédia. Ez a szál meglepően jól fel lett építve, még egy kis karakterfejlődést is kapunk a végére. Ugyanez elmondható Dr. Robotnik karakteréről, aki ugyan nem fogja megtagadni önmagát, viszont a film végére kap egy kis jellemfejlődést.

Sajnos a mellékszereplőkre alig jut idő, ez főleg Tom és Maddie karakterén érződött. Ugyanez elmondható Krysten Ritter karakteréről, Rock igazgató szerintem kétszer, ha megszólalt az egész játékidő alatt. Sebaj, a többi szereplő lényegesen többet beszél, a szóviccekből és a beszólásokból nem lesz hiány.

A Sonic 3 ugyanis sportot űz abból, hogy két percenként valamilyen szóviccet süssön el. Sonic nem rest beszólni mindenkinek, Knuckles állandóan favicceket ültet el a fülünkben. A poénok fő forrása viszont nem más, mint Jim Carrey. Tőle amúgy sem ismeretlen a komédia műfaja, itt pedig tényleg elemében volt.

Konkrétan dupla dózisban kapjuk meg a poénokat, hála Robotnyik karakterének, amik nálam egy idő után sajnos átmentek fárasztóba. Most márt értem, hogy mit érezhetnek az ismerőseim.

Ettől függetlenül én jókat tudtam derülni a filmen, ebben pedig a vicces jelenetek és a helyzetkomikum is közrejátszott. Csak egy példát említenék, a szereplők betörnek egy szerverterembe, hogy feltörjék a rendszert. Persze nem ismeri fel a pendrive -ot a gép, erre valaki bedobja az ötletet, hogy rá kell fújni. Tails egyből azzal jön, hogy nincsen erre tudományos magyarázat. Persze működik a régimódi megoldás, az ilyen és ehhez hasonló jelenetekből pedig akad jópár.

Akárcsak a filmes kikacsintásokból, amik szintén záporoznak. Van itt Tom Cruise-poén, Mission: Impossible-re történő utalás, de még az ikonikus Akira-féle motoros becsúszás is bekerült a filmbe. Mint filmrajongó, ezeknek én kifejezetten örültem.

Mondjuk a film célközönsége már nem tudom, hogy mennyire vevő ezekre. Az egészre a koronát Robotnyik lézeres tangója teszi fel, egyszerűen parádés lett az az ominózus jelenet. Persze még egy rakat másikat is ki lehetne emelni, de ezt meghagynám a mozinézők számára.

Külcsín tekintetében sem lehet panasz, a Sonic 3 egy egészen új szintre emelte az eszetlen száguldást. Eleve Shadow karaktere pofátlanul menőn néz ki a vásznon, látványos módon zúzza le a katonákat, vagy menekül el egy motor kormánya mögé pattanva. A sebesség érzete továbbra is remekül van bemutatva, tényleg megérti az átlag néző, hogy Sonic kurva gyors.

A felettébb színes/szagos látvány remekül ötvözi a videojátékok és a valóság világát, az akciók pedig látványosak és elképesztően dinamikusak. Jól láthatóan a készítők nem spóroltak semmin sem. Van itt motoros üldözés a zsúfolt Tokió utcáin, természetesen a film végére a világűrbe is eljutunk. Tisztára, mint a Halálos Iramban filmekben.

Zenei fronton sem kell csalódnunk, minden karakter kap egy tematikus zenei billogot. Vannak itt komolyzenei dallamok, a harcok közben pedig pörgős gitár riffek röffennek be. Nem is tudom, hogy mikor történt velem utoljára olyan, hogy a film után rögtön elkezdtem keresni az adott számot, annyira megmaradt a fejemben.

Színészi fronton hozza a kötelezőt a társulat, talán Yim Carey színészi játéka volt a leginkább kiemelkedő. Talán amiatt is, mert ő két külön karaktert is eljátszott egyszerre. Néhol azért érezhetően sok belőle, ez a két Robotnyik közös jelenetein érezhető ez leginkább.

Persze ehhez jópár fárasztó szóvicc is társul, így érhető, hogy kicsit betompul az ember agya. Mellette még ki kell emelnem Keanu Reeves-t, aki tökéletes szólaltatja meg Shadow karakterét. Benne van a játékában a harag, a bosszúvágy, az elfojtott indulat, ami csak egy apró szikrára vár, hogy robbanjon. Őszintén, én vártam volna egy kutyás poént a filmtől, de hát nem akarhat mindent az ember.

A Sonic 3 a vicces felszín alatt azért tartogat dramaturgiai mélységeket is. Persze, nem egy Mariana-árok mélységével vetekszik az üzenete, sokkal inkább egy Balaton mélységű. Shadow karakterén keresztül a bosszú céltalanságára, a megbocsátásra és az elengedésre hívja fel a figyelmet a film. Avagy hiába is állsz bosszút a szerettedért, őt már nem tudod visszahozni a sírból.

Sajnos nincsenek komolyabb ismereteim a Sonic-játékokkal kapcsolatban, viszont a filmbeli Shadow nem csupán árnyéka a videojátékos "ősének", de a saját jogán is megállja a helyét. Az meg külön öröm, hogy megkapja a maga feláloldozását a film végére.
A szeretet és a család fontosságára is kitér a film, szerencsére nem a Dominic Toretto féle "Családra" kell itt gondolnunk.

Sokkal inkább arra, hogy csapatként dolgozva, együtt tudunk csak előre jutni. Az önzőség ritkán vezet eredményre, egyedül nem sokra megy az ember. Az ifjabbik Robotnyik karaktere szintén megérdemelne egy misét, a film végére őt is árnyalják egy kicsit, az ő lezárásával is maximálisan elégedett voltam. Így lesznek a talpnyalókból talpbarátok.

Összességében azt kaptam a Sonic 3-tól, amit előzetesen vártam. Shadow karaktere remekül működött a vásznon, a központi üzenet, a bosszú, a szeretteink elvesztése okozta fájdalom teljesen átjött a karakterből. A dupla adag Yim Carey néhol azért sok volt, akárcsak a rengeteg szóvicc. Ettől függetlenül jó volt felfedezni a különféle filmes utalásokat, a helyzetkomikumokon pedig jókat derülhet az ember.

Mindenképpen megérdemel egy megnézést, de csak és kizárólag moziban, mert csak így jön át a lehengerlő látványvilág. Természetesen nagy mélységeket és megfejtéseket nem kell várnunk a filmtől, egy könnyed családi szórakozásnak viszont tökéletes.

Csak könyörgöm, legközelebb az emberi karakterekre is jusson némi idő! A kék sündisznó rajongói számára mindenképpen ajánlott a film, akár játszottak a játékkal, akár nem. Én személy szerint a videojátékos ismeretek nélkül is jól szórakoztam, már várom a negyedik részt. Legalább addig is lesz időm bepótolni a Sonic x Shadow Generations-t.

Szóval csináltak egy Akira, a harc angyala részt. Igazából nem lett volna rossz, ha kicsit több időt kaptak volna a sztori kibontására. Legalább Mega-man menő a végén.

A szerelem vak, de a kapitalizmus bűzét megérzi. Komolyan vártam a végére, hogy szegény főhősnek nem marad egyetlen egy épkézláb testrésze. Persze örömmel áldozza fel magát a Cég tesztalanyaként, csak hogy a szerelme közelében lehessen.

A csajról persze kiderül hogy egy hatalommániás őrült, de sebaj, a srác iuy is szereti. Látvány terén kicsit nekem a Fallout 4 ugrott be, a szeméttelep steampunk elemei pedig a Bioshock részeket idézték.

Kicsit kiszámítható a rész lezárása, de legalább egy fontos üzenetet közvetít a kapitalizmus kizsákmányoló, embereket megnyomorító, profitéhes mivoltáról.

Legközelebb te leszel a CSALI!

Miután realizáltam, hogy Paul W.S. Anderson áll a projekt mögött, rögtön tudtam, hogy egy Kaptárhoz hasonló adaptációt kapunk. Bizonyos pontokon kellemes meglepetéseket tartogat a film, viszont Milla Jovovich továbbra sem tud színészkedni. A sztori megragad a "katonák egy idegen bolygón ragadnak" szintjén. A mellékszereplők halálosan idegesítőek, de legalább hamar felfalják őket a szörnyek.

Látvány terén azért látszik a low budget költségvetés, kicsit úgy néznek ki a páncélok, mint egy rajongói Monster Hunter-filmben. A különféle fegyverek, szörnyek bemutatása viszont kifejezetten tetszett. Azon meg jót derültem, amikor a nyárson pörgették a húsokat, akárcsak a játékban. Apropó monhun, egy rakat szörny lehet ismerős a szörnyvadászok számára. Külön kiemelném Tony Jaa karakterét, aki üde színfoltja volt a filmnek. Vicces volt figyelni, ahogyan próbálja Artemis megtanítani őt az angolra. Kettejük párosában legalább volt energia és kémia.

Apu ökölbe szorult keze vagyok.
Apu jeges verejtéke vagyok.
Apu fortyogó epéje vagyok.
Apu elcseszett élete vagyok.
Apu magányos szíve vagyok.

A felszínen egy megragadó életrajzi film a von Erich családról, akik újraírták a pankráció történelemét. Valójában egy megrázó dráma a fiúkról, akiket vasmarokkal szorított össze az apai örökség vaskarma. Egyedül csak Kevin bírta ki ezt a nyomást, a folyamatos megfelelési kényszert. Elképesztő megrázó nézni, ahogy a tragédiák sorban érik a családot.

A film azt a kérdést feszegeti, hogy mit is jelent keménynek lenni és elrejteni az érzelmeinket. Közben azt is megmutatja, hogy ha nem foglalkozunk a gyászunkkal, az szépen lassan felemészt minket.

A karakterek minden egyes tragédia, halál után visszatérnek a ringbe, folytatják a küzdelmet, megpróbálják megvalósítani az apjuk álmát. Pankrátorként megélik a ringben a fájdalmat és a szenvedést, de odakint nem sírhatnak. Végül ez lesz a vesztük.

Holt McCallany mint a kőszívű ember elképesztő teljesítményt hoz, tényleg elhiszed róla, hogy bárkit feláldoz a hőn áhított nehézsúlyú világbajnoki cím érdekében. Még a fiai sem érdeklik különösebben, rendezzék csak le a feszkót egymás között.

A srácok közül nehéz bárkit is kiemelni. Elképesztő jó volt köztük a kémia, a film remekül mutatja be a köztük lévő köteléket. Talán Zac Efron karakterét tudnám kiemelni, elképesztően mély és emberi alakítást láttunk tőle. A Vaskarom operatőre nem más, mint Erdély Mátyás, aki remek munkát végzett.

Nem szeretem különösebben a pankrációt, viszont olyan hangulatot tudott teremteni a közeli beállításokkal, hogy beleborzong az ember. A pankráció szabályait sajnos nem ismerem, szóval nehéz megmondani hogy mi volt színészkedés és mi nem.

Igazából az az egy bajom volt a filmmel hogy a srácok és az apa karakterét leszámítva mindenki más egysíkú karakter lett. Néhol kicsit sajnos szájbarágós a cselekmény. Jól láthatóan Kevin kapta a fókuszt, a további tesóra sajnos jóval kevesebb idő jut a kelleténél.

Plusz a legvégén az apa szembesítése is lehetett volna egy kicsit keményebb. De ez a legkevesebb, mert olyan gyomrost visz be a legvégén, hogy abból nem fogsz egyhamar talpra állni.

Nem vagyok egy nagy Armored Core-fan, de ez egy igazi Mecha-nikus csemege volt. A mechák és a posztapokaliptikus környezet magával ragadó volt, a harcok pedig elképesztően pörgősek lettek.

Keanu Reeves, mint posztrumás stressztől és skizofréniától szenvedő robot-pilóta??? Ebből a cuccból kérek még! A női hang a fejében Cortana karakterét idézte meg a Halo-ból. Még vártam volna egy Mátrix utalást, ettől függetlenül pöpec rész volt érdekes lezárással.

Mi vagyunk a jó fiúk... Tényleg mi vagyunk azok?

Egy elképesztően feszült macska-egér játék két zsoldoscsapat között, egyik fél ki akarja menteni a túszt, a másik pedig ezt akarja megakadályozni. Igazi szürke zóna, nincsenek rosszfiúk, csak két profi csapat.

A hurrikán sújtotta város pofás helyszín lett, a tűzharcok és az akciók teljesen reálisan hatnak. Egyedül talán az animáció bicsaklott meg néha. A lezárás viszont mindent vitt, pont ezt nem vártam.

Egész érdekes Pac-man átdolgozás, avagy egyél vagy téged esznek meg. A sárga kis golyó egyenesen a frászt hozta rám. A labirintus kifejezetten tetszett a különféle szörnyekkel. Kár hogy a lezárás előre borítékolható.

A Sony-féle Pókember-univerzumról sok mindent el lehet mondani, kivéve azt, hogy sikeres lenne. A Marvel Moziverzum sikerét megirigyelve próbálták a Hálószövő ellenségeit egy tető alá hozni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Sok mindent elmond a szériáról, hogy egyedül Venom tudott kiemelkedni, a szimbiótától nemrég búcsúztunk el a Venom 3: Az utolsó menetben, ami minden hibája ellenére is egy szórakoztató lezárása lett Eddie Brock kalandjának. Mindez nem mondható el a borzalmas Morbius-ról és az idén februárban debütált Madame Web-ről. De legalább Dakota Johnson engem be tudott hálózni.

A Kraven, a vadász ennek a nem éppen jóhírű társaságnak lett az utolsó tagja idén decemberben. Hogy őszinte leszek, abszolút nem vártam semmit sem a filmtől. Az előzetesek egy véres drámát sejtettek, Aaron Perry Taylor-Johnson pedig a vadász szerepében egyből levett a lábamról. A gyilkos járat óta követem a munkásságát, szóval örültem neki, hogy végre egy testhezálló szerepet kapott. Kár, hogy még ő sem tudtam megmenteni a filmet a totális kivérzéstől.

A sztori kicsit olyan, mintha pár orosz tinédzser bevodkázott volna és elkezdett volna poénból a ChatGPT segítségével egy menő forgatókönyvet írni. Aaron Taylor-Johnson antihőse, Sergei Kravinoff és testvére, Dmitrij kamaszkorába nyerünk először betekintést. A tesóknak nem igen volt felhőtlen gyerekkoruk, kegyetlen maffiózó-apjuk, Nyikolaj kemény fickót és vadászt akar nevelni a fiaiból. Persze erre a legjobb terep Afrika, ahol egy balul elsült oroszlánvadászat során Sergei szuperképességekre tesz szert.

Hősünk legelső dolga megpattanni a toxikus családi környezetből, viszont nem veszi rá a lélek, hogy az elszenvedett traumáit és a sérelmeit számon kérje a fateron. Ehelyett remeteként él az isten háta mögötti orosz sztyeppén, hobbiból pedig különféle rosszarcúakat vadász le. Pont olyanokat, mint a kedves papa. Ezzel persze veszélybe sodorja saját magát és a szeretteit is.

Ebből a sztoriból elég sok mindent ki lehetett volna hozni, viszont végül egy kusza, túlságosan szerteágazó katyvasz lett a végeredmény. A film bedob egy rakat képregényes karaktert, gonoszt, akikkel látványosan nem tud mit kezdeni. Rhinó, mint az ügyeletes legyőzendő gonosz egy paródia, egy rossz vicc csupán. A másik rosszfiú meg nem képes elszámolni háromnál tovább. De legalább kap pár látványos gyilkosságot. A leginkább fájó pont viszont nem ők, hanem Calypso karakterének az elherdálása, aki egy sablonos mellékszereplővé vált a filmben. De legalább jól mutat a vásznon.

A Sony-féle Pókember-univerzum egyik legnagyobb problémája pont Pókember hiánya. A közkedvelt Hálószövőt nem tehetik meg ellenségnek, szóval különféle töltelékgonoszokkal helyettesítik. A Kraven, a vadász is látványosan szenved attól, hogy Sergei hőn áhított Moby Dick-je helyett nincsen nagyvad a vásznon.

A központ szál még akár érdekes is lehetne, Kraven és édesapja közötti konfliktus csak lóg a levegőben. Persze láttuk már a klasszikus Star Wars-trilógiában, hogy milyen az, amikor a hős kénytelen azzal szembesülni, hogy az apja gonosz és látszólag menthetetlen már a lelke.

A Batman: Kezdődik! mutatta be nekünk szinte tökéletesen, hogy milyen az, amikor a tanítvány szembesül a mestere bűneivel és a gyarlóságával. Ehelyett elintézi annyival a film, hogy Kraven nem akar olyan kegyetlenné és szívtelenné válni, mint az apja. Közben meg ő is zokszó nélkül irtja az ellenlábasait. Az egészet lerendezik azzal a klisés felütéssel, hogy mindenkiben él egy vadállat.

Esküszöm, már vártam, hogy elsüssék a “melyik farkast kell etetni” tanmesét. De legalább látványosra sikeredett a végső leszámolás a faterral. A végső csavar eléggé kiszámítható, viszont ad egyfajta lezárást az egésznek. Még ha kissé pózőrködésnek is hat a végkifejlet.

Tegyük hozzá, hogy az is sokat dobott volna az összképen, ha a színészek nem kamu orosz akcentussal mondták volna fel a szöveget. Legnagyobb bánatomra magyar szinkronnal néztem a filmet, erre pedig rátett még egy lapáttal a túlerőltetett kamu orosz dialektus.

Aaron Taylor-Johnson még így is menti, ami menthető, jól láthatóan alaposan kigyúrta magát a szerepre. Russell Crowe pedig, mint a toxikus apa karakter hiába lett elképesztően sablonos, az unott játéka ellenére is hajlamos ellopni a show-t a fiatalabb kollégáktól.

A 18-as korhatárbesorolás némi reménnyel kecsegtetett, az összképet tekintve viszont igencsak felemás lett a végeredmény. A Kraven, a vadász jóval bevállalósabb az átlagos szuperhősfilmeknél, persze nem kell rögtön a Logan-re vagy a Deadpool és Rozsomák-filmre asszociálni.

Az akciók kellően véresek, Kraven igencsak rászolgál a nevére, szó nélkül belez ki vagy éppen nyársal fel bárkit, aki az útjába kerül. A brutalitással nincsen is probléma, sajnos ezekből a jelenetekből meglepően kevés van. Sajnos az ostoba párbeszédekből és az idegesítően semmilyen mellékszereplőkből annál több.

Plusz a kamera hajlamos szégyenlősen elfordulni egy-egy durvább résznél, a trancsírozás jelentős része a vágószobán végezte. Kiemelkedőbb akciószekvenciát nem is tudnék nagyon mondani, egyedül talán a városi üldözést tudnám kiemelni, amikor antihősünk mezítláb kergeti a felhőkarcolók árnyékában az autóval menekülő gonosztevőket.

Amit viszont muszáj megemlítenem, az a borzalmas CGI. Már-már mulattatóan otrombák a CGI-állatok a filmben. Legyen az egy oroszlán, bivaly, vagy éppen medve, elképesztően műnek és mesterkéltnek hat az egész. Igazán kölcsönözhettek volna pár vadállatot az élőszereplős oroszlánkirályból.

Témáját tekintve a Kraven, a vadász egy igencsak fontos témakört, az ember és a természet kapcsolatát járja körbe. Hősünk ugyanis amolyan ökológiai önbíráskodóként az orvvadászokat és a bűnözőket vadássza le brutálisabbnál brutálisabb módon. Kraven a természet védelmezőjeként őrlődik a csillapíthatatlan vérszomja és az igazság utáni vágya között. Kifejezetten önreflexív tud lenni ezáltal a film, hogy egy legendás vadászt szembesít a vadvilág megőrzésével kapcsolatos erkölcsi dilemmákkal.

Emellett a film univerzálisabb témákat is feldolgoz: az erőszak generációk közötti öröklődését, a mérgező örökség elleni küzdelmet és a megváltás keresését is bemutatja. Kár érte, hogy az egészet lerendezi annyival, hogy “az erősebb kutya baszik“. A csapongó, fókuszát vesztett cselekmény és a felesleges karakterek pont a központi mondanivalójától fosztják meg a filmet.

Pedig még az operatőri munka, a sötétebb tónusú képi világ és a természetbe elhelyezett, elvadult környezet is ennek a vadászós tematikának tartanak bakot. Felfogható az egész egyfajta spirituális utazásnak, amiben egy gyökereit vesztett vadász próbál meg visszatalálni az ősei által kijelölt ösvényre.

A Kraven, a vadász a Sony Pókember-univerzumának talán utolsó filmjeként inkább lett egy véres hattyúdal, mint egy üdítő kivétel. Hiába próbálja meg megmenteni Aaron Taylor-Johnson egymagában a filmet, ha az érdektelen cselekményszálak és a felesleges mellékszereplők totálisan szétbarmolják a történetet.

Kár érte, mert jól láthatóan egy komolyabb hangvételű alkotásnak készült. Hiába rejtett potenciákat a remek apa-fia konfliktus, ha ezt nem tudja rendesen kiaknázni a film. A véres akciók legalább rendben voltak, még ha a harcok többségét kegyetlen módon megnyirbálták a vágóasztalon.

A borzalmas CGI pedig az egésznek megadta a kegyelemdöfést. Az egészben csak azt sajnálom, hogy közben meg ott volt a potenciál a filmben. Az ember és a természet kapcsolata egy kifejezetten hálás téma is lehetett volna, amennyiben erre helyezték volna a fókuszt.

Akárcsak az olyan univerzális témák, mint a generációs traumák feldolgozása és a megváltás keresése. Mindezeket a film sikeresen feláldozta a csapongó cselekmény oltárán. Ezek után szerintem felesleges reménykedni abban, hogy végre összeáll a Pókember ellenségeit tömörítő Baljós Hatos csapata.

A teniszben és a szerelemben egy dolog közös: a győztes mindent visz. Egyszerre sportfilm és egy szerelmi háromszöget bemutató dráma. Mondjuk ez utóbbi annyira nem hangsúlyos, mint a teniszes vonal. Ami a legnagyobb meglepetésemre kifejezetten tetszett. Pedig nem igazán tud izgalomba hozni a sportág. A film egészen elképesztő beállításokkal operál, a belső nézetes adogatást én speciel imádtam.

A múlt és a jelen mozaikdarabkáiból összeálló sztori végig izgalmas tud lenni, leköti az ember figyelmét. A karakterek kellően árnyaltak, mindenkinek megvan a maga motivációja. Szerelemben és sportban egyaránt. Art és Patrick párosa kurva jól működött együtt, mind a pályán, mind a magánéletben. Igazából a film azt (is) prezentálta nekünk, hogy egy harmadik fél hogyan zavar bele végül az összképbe.

Tashi karaktere volt talán a legizgalmasabb, ahogyan a két fiú között lavírozott, miközben neki csak egyetlen egy igaz szerelme volt, az pedig a tenisz. Zendaya igazán kitett itt magáért. Akárcsak Mike Faist és Josh O'Connor. A film vége pedig gonosz módon egyfajta cliffhanger jelenettel zárul. Sebaj, ezt a meccset érdemes lesz még újranézni.

A távoli jövő zord sötétségében nincsen más, csak örökös háború. Tökéletes Warhammer 40k ízelítő volt ez a rész, még az Istencsászár is elismerően nézhette ezt a mészárlást. Külön tetszett az, hogy az okultista, vallásos elemeket keverték a sci-fi részekkel.

Az ultramarinok piszok badass módon néztek ki, harc közben mitikus félistenekként tündököltek. Nem hiába, fényesebb a láncnál a lánckard. Talán az eddigi leghangulatosabb rész volt ez, tökéletes kapudrog a Warhammer világába.

Terminátor 3 - A gépek lázadása egy kicsit újragondolva. Menők voltak a harcok, mégha a lázadó konzerv harcos sztorija már unalomig ismert. Ezek után kedvem támadt pár Unreal Tournament meccshez.

Piszok mókás volt ez a rész, ahogy Artúr király újra és újra megpróbálja megszerezni a hon áhított trónt. Persze úgy bukik el, ahogy én szoktam a különféle videojátékos bossok ellen.

Arnold Schwarzenegger hangja tökéletesen illett ide, én láttam ebben egy kis Conan, a barbár áthallást is. Kár hogy maga az MMO nem lett ilyen.

Pont erre a filmre volt szüksége a lelkemnek karácsony másnapján. A jó hírű bentlakásos iskola a karácsonyi szünetre készül, három magányos lélek viszont az iskola falain belül rekedt. Tully, a különc, lázadó zseni családi zűrök miatt.

Mary, az iskola szakácsnője azért, mert egyetlen fiát gyászolja, aki nemrég esett el Vietnámban, és az iskola az utolsó hely, ahol együtt volt vele. Hunham, a mogorva töritanár pedig arra lett kárhoztatva, hogy felügyelje a renitens diákokat.

Természetesen mindhárom szereplő küzd a kialakult helyzet ellen, idővel viszont szépen lassan megnyílnak egymás felé. És a lényeg ezen van, ezt a folyamatot prezentálja tökéletes módon a film. Ahogyan a kezdeti gyanakvást, előítéleteket leküzdve a karakterek elkezdenek közeledni egymáshoz.

Idővel persze kiderül, hogy mindenki küzd valamilyen traumával, mindenkinek megvannak a maga démonjai. A Good Will Hunting módjára itt is megvan a tanár/diák párosa, viszont ezt az alap szituációt remekül tudja továbbgondolni a film.

Amíg a különc, magának való professzor szépen lassan ellazul és képes önmagát felfedezni a diákjában, addig Angus, a kamaszos lázadó elkezd elindulni a felnőtté válás útján. Mindezt teszik valóságszagú, sokszor szívszorító, sokszor pedig mulatságos helyzetek során. Tornatermes jelenet?? Na ugye!!

Mondanom sem kell, a film humora elképesztően el lett találva, a poénok ülnek, egy percig sem erőltetettek. A párbeszédek szintén természetesnek hatnak. A színészek pedig tökéletesen hozzák a szerepüket.

Paul Giamatti-t imádtam a magának való tanár szerepében, Dominic Sessa pedig ehhez remek társnak bizonyult az önmagát marcangoló tini szerepében. Idővel Da'Vine Joy Randolph, mint a gyászoló anya egy kicsit a háttérbe szorult mellettük, viszont ő sem okozott csalódást.

A képi világ szintén dicséretre méltó, kicsit olyan a film, mintha egy retro hetvenes évekbeli mozit néztem volna. Egyszerre szól az elfogadásról, az empátiáról, a továbblépésről és a múltunk elfogadásáról. Meg persze egy jó adag történelem is becsúszik, de ez már csak hab a tortán.

Klasszikus Grimm-mese újratöltve, amikor a Farkas egy okknyomozó újságíró, Piroska a helyi süti-díler, a nagyi pedig... Jó ezt inkább nem lövöm le. A kerek erdő lakóit egy rejtélyes rablássorozat tartja rettegésben, valaki a legjobb sütirecepteket lovasítja meg. A történet a Piroska és a farkas című klasszikus mesét veszi alapul, egy rendőri nyomozás formájában idézik fel a szereplők a történteket.

Természetesen senki sem az, akinek elsőre látszik. A négy gyanúsított négy eltérő sztorival áll elő. Őszinte leszek, ez a mese eddig sajnos kimaradt nekem. Ezek után már bánom. A párbeszédek zseniálisak, a karakterek remekül lettek megírva. Még a film humora is működik, legalábbis én tudtam rajta nevetni.

Az animáció a maga "csumpi" mivolta ellenére is bájos, nem is értettem a negatív kritikákat. A cselekmény kellően fordulatos, végig fenntatja az érdeklődést. A zenékre szintén nem lehet panasz. Tipikusan az a film, amire évek multán már senki sem emlékszik, mert háttérbe szorult a népszerűbb társai mellett. Pedig egyáltalán nincsen miért szégyenkezniük a készítőknek.

Tipikus karácsonyi vígjáték, viszont abból is a jobb fajtából. A sztori nekem tetszett, mindig is érdekelt, hogy mi LAPPang LAPPföldön. A Mikulás itt ugyanis egyfajta szuperentitásként osztogatja az ajándékokat a jógyerekeknek, a világ legnagyobb manója pedig ki más is lehetne, mint a kősziklakeménységű Dwayne Johnson. A Vörös Egyest aztán egy napon valaki elrabolja, Szikla pedig megkapja maga mellé kéretlen társként a cinikus Amerika Kapitányt. Igen, ez egy szuperhősfilm.

Maga az Univerzum és a Mikulást körbelengő mitológia kifejezetten tetszett, néhol egész érdekes ötletekkel operál a film. A felbőszült hóembereken jót nevettem, a Karampusz elleni taslipárbajnál viszont fogtam a fejemet. A poénok nagy része sajnos nem működött, a színészi játék pedig eléggé hullámzó lett.

Dwayne Johnson ugyanazt a karaktert hozza, akit már a Halálos Iramban filmekben meg a Jumanji-filmekben láthattunk tőle. Lucy Liu konkrétan faarccal, "csak a pénz miatt" jeligével játszik a filmben. Viszont Chris Evans egymaga megmenti a Karácsonyt és a filmet is. Elképesztően jól áll neki ez a cinikus svindler szerep. J.K. Simmons pedig, mint kipattintott Mikulás már csak hab a tortán.

Nyúlfarknyi sztori, viszont a Sifu látványvilágát és a hangulatát sikerült egy az egyben megidézni. Az meg külön tetszett, hogy a játékból ismerős mechanikát ide is beemelték.

Vajon hány évbe kerül a bosszú? Az biztos, hogy ilyen gyorsan még nem telt el 9 perc az életemből.

Tipikusan az a DnD kampány, amit még néztem volna még. Konkrétan a látvány a Diablo 3 cinematic részeit idézte meg. A sztori nem egy nagy eresztés, 15 percbe ennyi fért bele. Egy fantasybuzi nedves állma valahogy így nézhet ki.

Egy szó illik rá. CRINGE. Konkrétan a harmadik rész messze alulmúlja az előző kettőt. Pedig nem volt magasan a léc. Eddie Brock és Venom próbálnak elbújni a második rész eseményei után, persze kiderül, hogy bennük van a kódex, ami ahhoz kell, hogy Knull kiszabaduljon a börtönéből. Egy Xenophage nevű élő mákdaráló ered a nyomukba, persze csak akkor látja őket a szörny, ha Eddie felveszi Venom alakját.

Egyrészt egy rakat logikátlansággal van tele a film, ezt az egész kódexes dolgot sem tudják rendesen, konzisztens módon kezelni. Ezt még el is tudtam volna engedni, viszont a túltolt részeket már kevésbe. Konkrétan a táncolós jelenetnél már fogtam a fejemet. A mellékszerelők halálosan, idegesítően semmilyenek. A tipikus hippi család nem tudom, hogy miért kellett. Csak az értékes játékidőt vették el az Eddie / Venom párostól. A szimbiótákba "szerelmes" dokinő totál jellegtelen tölteték volt csak, akárcsak a morcos tábornok.

Talán egyedül Tom Hardy tett ki magáért, a Venommal közös jeleneteik, a beszólásaik mentették meg a filmet. Ja és legalább kaptunk különféle Venom-variánsokat. Mondjuk az előzetes ezekből már lőtt el egyet. Látványra nem volt panasz, habár a CGI néhol botrányosan szar minőségű. De legalább a szörnyek jól néztek ki. Azt viszont sajnáltam, hogy totálisan ki lettek véreztetve a harcok. Hol maradt a tombolás? A lezárás után meg úgy voltam vele, hogy ebből a szarból ennyi elég is volt.

Félig fiktív, félig dokumentarista elemekkel megtűzdelt promófilm Azahriah tripla Puskás koncertjéről. Igazából mint laikus, SEMMIT sem tudtam meg Azi családi hátteréről, magáról az emberről. Mondjuk, ha maga az alkotó sem akar erről mesélni, akkor elég nehéz dolga van a készítőknek. Igazából egyszerre akar koncertfilm, zenés dokumentumfilm és egy nem túl szokványos portréfilm lenni.

Sajnos egyik sem működik igazából. A menedzserekkel készült interjúk engem halálra untattak, különösebben nem adtak hozzá semmit a filmhez. A régi YouTube videós bejátszások viszont jópofák voltak, a zenés betétek pedig a film fénypontjai voltak. Konkrétan ezek a részek többet árultak el az alkotóról, mint az "alákérdezős" jelenetek.

A Puskás koncertnek is megvolt a maga varázsa, az eksztázisban tomboló tömeg még a mozivászon előtt is letaglózó élmény volt. A fiktív szál totál értelmetlen és felesleges volt, konkrétan vakvágányra futott. De legalább ezen tudtak poénkodni a készítők. A cameo részek viszont zseniálisak voltak. Kár a filmért, mert korunk üstökösként berobbanó zsenijéről megnéztem volna egy átfogóbb filmet. Talán majd legközelebb.

Tipikusan az az anime, amit a gamer téma miatt kezd el az ember, aztán menet közben rájössz, hogy ez egy romantikus slice of life darab. Főhősünk, Keita Amano egy tipikus kocka, aki imádja a videojátékokat.

Egy nap a suli menő csaja, Karen Tendou meghívja a gamer klubba. Innentől pedig nincs megállás, hősünk őrültebbnél őrültebb helyzetekbe keveredik, hogy meghódítsa szíve hölgyét.

Az anime nagyrészt abból áll, hogy a szereplők félreértik egymás érzéseit, ezek a helyzetek pedig piszok vicces szituációkat eredményeznek. Igazából a megszokott karaktereket kapjuk meg, de szerencsére mindenki kellő képernyőidőt kapott.

Ami különösen tetszett, hogy valamilyen formában egy rakat videojáték felbukkan az animében, ezeket jó volt kimazsolázni. Ebből kifolyólag a látvány is a helyén volt, a videojátékos elemek jópofák voltak. Kár hogy ez az anime nem kapott második évadot, ezt a brigádot elnéztem volna még.

Hátborzongató belegondolni, hogy a valódi gyilkos akár még láthatta is a róla szóló filmet. Hacsak nem aludt be a nézése közben. David Fincher teljesen autentikus módon, dokumentarista stílusban dolgozta fel a gyerekkora rémét.

Igazából a hangulat a mai napig el tudja kapni az embert, a nyugtalanító atmoszférája szinte folytogató. Látvány tekintetében sincs probléma, szerintem jól öregedett ez a film.

A hosszával és a tempóval kapcsolatban már lennének kérdéseim. Rengeteg az üresjárat, a felesleges töltelék rész, sokszor fájdalmasan elnyújtott egy-egy nyomozós rész. A megbicsakló cselekmény mellett a karakterek kidolgozottsága is hagy maga után kivetnivalót.

Egyik figura sem lett túlzottan kiemelkedő, mégha a színészek próbálkoznak is azért. Ez tipikusan az a film, amit elég egyszer az életben végigszenvedni.

Tipikusan egy alsópolcos B-kategóriás film a 2000-es évekből, amit 500 ft-ért megveszel valamelyik piacon. Viszont az igazat megvallva én piszok módon élveztem. Skócia vadregényes tájain egy kis létszámú katonai alakulat készül a szokásos terepgyakorlatra.

Persze idővel kiderül, hogy nem az elit kommandósokkal, hanem a telihold idején felbukkanó szörnyekkel kell szembenézniük. Röpködnek is a golyók, a trágár egysorosok és az emberi testrészek.

A film jellegéből adódóan a költségvetés eléggé meg volt látva, ez néhol érződik a látványon. Viszont a vérfarkasok remekül festenek a vásznon, az átalakulásuk szintén rendben van. Nem spórolnak a kiömlő belekkel és a vérrel az alkotók, akad pár gyomorforgató jelenet.

A gore mellett a hangulat is kellően feszült végig. Akad pár parás rész, amit feloldani vicces jelenetekkel. A pillanatragasztó kreatív felhasználása nekem pl. teljesen új dolog volt. A sztori szolgál pár kiszámítható fordulattal, ettől függetlenül a szakasz tagjait én hamar megszerettem és tudtam értük szorítani. A különféle beszólások pedig haláliak.

Hogyan írsz véleményt egy olyan animéről, aminek a főhőse úgy szerzi az első csókot, hogy közben egy részeg csaj belehány a szájába? Abszolút megértem azokat, akik gyűlölik ezt az animét, én teljes szívemből imádom. Nem rest kinyírni az alkotó már az első évadban a kedvenc karakteremet, de hát ilyen ez a popszakma.

A harcok piszok látványosak, kellően véresek. Maga a világa is szépen ki lett bontva, mindezt úgy teszik, hogy azért hagynak benned kérdőjeleket.

A karakterek kellően árnyaltak, nincsen egyértelműen jó, vagy rossz hős, senkinek sem ismerni a valódi szándékait. A tempó lassan indul be, nem hiába, hidegen nehezebb berántani a láncfűrészt. Vagy csak kevés volt a keverék.

Mondanom sem kell, egy raklapnyi elborult megoldással szolgál nekünk Fujimoto Úr, el sem tudom képzelni, mi lesz itt a következő évadokban. Addig pont lesz időm végigpörgetni a mangát. Mondjuk a Look back után elég erős volt a váltás.

Alkotni valamit, legyen az egy könyv, manga, zene, rajz, vagy akárcsak egy írás, a legelemibb és a legemberibb dolog. Még ha a világ nem is érti a hóbortunkat, még ha nap mint nap megkérdőjelezik annak a létjogosultságát, az emberben benne van az alkotói vágy. Egyfajta ösztön, ami hajt minket előre, hogy papírra, vagy éppen valamilyen digitális karakterbe öntsük a gondolatainkat.

Számomra elképesztően személyes lett töltetű lett a Look Back. Egyrészt az egyik kedvenc mangakám, Tatsuki Fujimoto állt a manga mögött, akit a Chainsaw Man kapcsán fedeztem fel. Hihetetlen, hogy ugyanaz az ember áll mindkét projekt mögött. Ami a szereplők számára a rajzolás, az számomra az írás. Legyen az film, videojáték, anime vagy éppen könyv. Fujino-hoz hasonlóan jómagam is megjártam már mélységeket és magasságokat egyaránt.

Írtam kritikákat egy online rajongói újságba, ami két szám után megszűnt. Szorgalmasan körmöltem a rajongói teszteket a PC Guru-ba. Sosem vettek fel aztán, mint cikkíró. Talán így utólag visszagondolva, már jobb is. Vezettem egy geek blogot, amit a kutya sem olvasott. Híreztem játékokról két magazinban is egy időben, munka mellett, természetesen aprópénzért.

Mégsem éreztem azt sosem, hogy felesleges lett volna. Ahogy az animében Fujino-t és Kyomoto-t összehozta a közös mangarajzolás, a közös alkotás, úgy a való életben én is egy rakat piszok tehetséges embert ismerhettem meg az írásnak hála. Ha mindezek nincsenek, akkor ma nem írnék a geekvilág.hu-n, nagy valószínűséggel a hazai Megami Tensei nagykövetet, thechewieone -t sem ismertem volna meg. Nélküle pedig kihagytam volna nemcsak ezt a műremeket, hanem életem egyik legmeghatározóbb japán szerepjátékát, a Persona 3 Reload-ot is. Innen is hatalmas pacsi neked!

Az animére visszatérve, kicsit féltem attól, hogy hogyan is fogják adaptálni a mangát. Jelentem, TÖKÉLETES lett a végeredmény. Konkrétan képkockáról képkockára sikerült ugyanazt lemásolni. Lemásolni? Több annál, hiszen a szolgai másolás helyett a készítők minden apró részletre figyelve nemcsak reprodukálták, de egy új szinte emelték az eredeti művet. Ami egyszerre szól a barátságról, az alkotásról, egyfajta megszállott elhivatottságról, a lemondásról.

Amikor azt érzed, hogy hiába teszel bele mindent, nem elég. Nem elég jó, nem kapsz visszajelzést, csak azt hallod a külvilágból, a környezetedtől, hogy felesleges időpocsékolás. Had áruljam el neked, az animéből/mangából gazdagodva, hogy mindez nem igaz. Egyetlen egy alkotás sem felesleges. Minden leütött karakter, leírt betű számít. Ha másnak nem is, legalább magadnak tartozol ennyivel, hogy nem adod fel. Útravaló gyanánt ezt vidd magaddal. Néha azért nézz vissza az évek múlásával, csak hogy lásd, honnan is indultál.

Gyerekkorom egyik meghatározó filmje, ami után napokig nem tudtam aludni. Igazából a mai napig nem értem, miért kapta a savat, ez egy korrekt kalandfilm. Erdély a sötét, vámpírok és vérfarkasokkal benépesített kastélyaival egy tökéletes helyszínnek bizonyult.

Az effektek téren néhol azért meglátszik a film kora, ettől függetlenül még a mai napig jól néz ki. A vérfarkasok és a vámpírok átalakulása pl. itt lett a legjobban megoldva filmvásznon. Az akció részek is rendben voltak. A színészi játék néhol azért egy kicsit röhejes, Hugh Jackman-t viszont imádtam, mint Van Helsing.

Kate Beckinsale pedig már itt is megmutatta, hogy jól áll rajta a bőrruci. Richard Roxburgh grófja pedig egyszerre rémisztő és groteszk módon vicces. Persze a sztori nem egy nagy eresztés, viszont fordulatos és végig fenntartja a figyelmet.

Amennyire tetszett ez az őskori setting, pont annyira lett harmatgyenge a megvalósítás. 6 ősember útra kel, hogy egy új hazát leljen. Az új földön aztán belefutnak valami kimondhatatlan borzalomba. Őszintén én egy Préda/őskori Alien filmet vártam, erre fel kaptam másfél óra unalmat.

Az mondjuk tetszett, hogy kitaláltak egy őskori nyelvet, a gore részekkel sem volt baj, sok esetben tényleg elképesztően véres a film. Csak valahogy az egész egy nagy blöff lesz a végére, a néző meg hoppon maradt. Tanulság nincs.

A második évad előtt pont jó volt pótolni a filmet. Igazából semmi extra, aktuális főhősünk, Yuta Okkotsu is csatlakozik a jujutsu suliba, mivel képtelen megbirkózni gyerekkori barátja, Rika Orimoto átkával.

Egy klasszikus felnövés történet bontakozik ki, de közben meg jó volt látni Gojo Satoru-t meg a többi diákot. Ja és Suguru Geto karaktere is több szerepet kap végre. A harcok piszok látványosak voltak, a sötét fantasy világ továbbra is elképesztően szép.

Sok pluszot nem ad hozzá a sorozathoz, de legalább kapunk egy kerek történetet. Kicsit ilyen filler érzést kelt az egész, de ez legyen az én gondom.

• Secret Level - PAC-MAN: Circle
• Secret Level - Crossfire: Good Conflict
• Secret Level - Armored Core: Asset Management
• The Iron Claw
• Monster Hunter
• Secret Level - The Outer Worlds: The Company We Keep
• Secret Level - Mega Man: Start
• Sonic the Hedgehog 3
• Secret Level - Exodus: Odyssey
• Secret Level - Spelunky: Tally

...plus 20 more. View the full list on Letterboxd.

My favorite romantic movies and romcoms

• Silver Linings Playbook
• Her
• (500) Days of Summer
• Malcolm & Marie
• All the Bright Places
• The Big Sick
• The Fault in Our Stars
• The Garden of Words
• Another Earth
• Blue Valentine

...plus 24 more. View the full list on Letterboxd.

Guilty Pleasures and Hidden Gems

• Valerian and the City of a Thousand Planets
• Red Notice
• Love Hard
• Kate
• The Tomorrow War
• Malcolm & Marie
• Holidate
• Hubie Halloween
• All the Bright Places
• Palm Springs

...plus 150 more. View the full list on Letterboxd.

My favorite animated series and movies.

• Ghost in the Shell
• The Garden of Words
• A Silent Voice: The Movie
• She and Her Cat: Everything Flows
• Your Name.
• 5 Centimeters per Second
• Fullmetal Alchemist: Brotherhood
• Princess Mononoke
• Howl's Moving Castle
• Cowboy Bebop

...plus 40 more. View the full list on Letterboxd.

These films are realy worst, trust me..

• Night Teeth
• Thunder Force
• Venom: Let There Be Carnage
• Green Lantern
• Suicide Squad
• Batman v Superman: Dawn of Justice
• Army of the Dead
• Terminator Genisys
• Star Wars: The Rise of Skywalker
• Thor: The Dark World

...plus 25 more. View the full list on Letterboxd.

• We're the Millers
• The Killer
• Saltburn
• Hawkeye
• Echo
• The Pacific
• The Big Lebowski
• The Marvels
• Aquaman and the Lost Kingdom
• Sisu

...plus 62 more. View the full list on Letterboxd.

• Lock, Stock and Two Smoking Barrels
• Cha Cha Real Smooth
• The Menu
• Nobody
• Happy Death Day
• The Witch
• Bullet Train
• X
• Sound of Metal
• Oldboy

...plus 102 more. View the full list on Letterboxd.

• The Lighthouse
• Rent
• tick, tick... BOOM!
• Don't Look Up
• The Lost Daughter
• Mortal Kombat
• Lady Bird
• Taxi Driver
• Shang-Chi and the Legend of the Ten Rings
• Drive

...plus 125 more. View the full list on Letterboxd.

Predator movies ranked list.

1. Predator
2. Prey
3. Predators
4. Predator 2
5. The Predator
6. AVP: Alien vs. Predator
7. Aliens vs Predator: Requiem